11.Ha változunk…

   Sziasztok:) Itt van egy újabb fejezet . Remélem tetszeni fog :)

Ha változunk…

  

Tisztes távolságot tartva egymás mellett lépdeltünk a keskeny járdán. Hosszú percekig nem szóltunk egymáshoz, mintha csak arra várnánk , hogy valaki megmentsen minket. 

-          Milyen volt a napod ? – kérdeztem halkan . Tudom , tudom, hogy nem nekem kellett volna kezdeményezni a beszélgetést, de ha már én is kínosnak érzem a csendet, akkor hatalmas a baj.

   Nem válaszolt, csak tovább araszolt a levelekkel áztatott utcán. Úgy tűnt nem siet sehova, de bizonyára megvárni sem szándékozott.

   Értem én, hogy nem akar velem beszélni,elvégre egy héten belül csókoltam meg őt is meg Nathanielt is. Én se beszélnék magammal, ha az idegesítő hangom ne vízhangzana mindig a fejemben .

-          Jártok Nathaniellel ? – fékezett le hirtelen, aminek következtében az orrom frontálisan ütközött a hátával.  Széles volt és férfias, mégis kecses és csábító. Az illata a mentáéhoz hasonlított.

-          Járni ? Nathaniellel? Nem. –meglepetésként értek az előbbi szavai. Azt hittem tudja,  mit érzek iránta.

-          Pedig a nyálcserétek elég komolyra sikeredett a reggel. – mondta még mindig háttal nekem. Én az orromat babusgattam.

-          Ez nem olyan egyszerű , mint amilyennek tűnik. – magyarázom, de nem emeltem  fel a hangomat. Most nincs szükség a rikoltozó Rachelre.

-          Csak úgy kíváncsiságból megkérdezném, hogy a csókunkkor is volt közötök egymáshoz, amit persze nem hívunk „járásnak”?- a szavai vádlók és könyörtelenek, de a hangja nyugodt, a légzése egyenletes és a testtartása laza volt.

-          Tudtam, hogy nem közömbös irántam…

-          Ahogy te sem vagy iránta. – fejezte be a mondatomat, mintha tudta volna, hogy mit akarok mondani. Tévedett.

-          Én ezt sose állítottam. – mondtam komoran , miközben a hátát fürkésztem .

-          Nem bántad, hogy megcsókol. – a kezei a zsebében ülepedtek.

-          Nem.

-          Értem. Ideje mennünk. – megindult a hosszú utca vége felé, de semmivel sem törődve megállítottam.

-          Igaz, nem bántam  Nat csókját… - a kabátja végébe kapaszkodva folytattam tovább. – De mikor te csókoltál meg , akkor mérhetetlenül boldog voltam. – volt még mondanivalóm, de pár másodpercig nem szólaltam meg. Időt akartam neki hagyni , arra az esetre ha nem akarna meghallgatni. Habár még mindig a kabátjába kapaszkodtam, egy percig sem hittem, hogy megállíthatnám, ha el akarna menni.

-          Tudod, mikor hazajöttél akkor sokkal nyitottabban viselkedtél velem. Megcsókoltál , vacsorát készítettünk, az apukáddal beszélgettünk. – kissé összerezdült az utolsó szavak hallatán. – Aztán semmi. Nem tudtam , hogy mit tehetnék. Önző vagyok Castiel ,nem tudok tétlenül várni. – abbahagytam és hátra léptem. Lett volna még vagy két órás beszámolóm az érzéseimről, de úgy éreztem csak rontana a helyzeten . Ez nem a Rachel show, ez az élet.

-          Idegesítő vagy . – mondta teljes komolysággal. Megszeppentem.

-          Sajná…- de Castiel megelőzött . Megfordult , majd lassan egyre közelebb lépett hozzám.

-          Az emberek változnak Rach. – Az emberek igen, de az a hülye szokásod, hogy egy általam utált becenéven szólíts, na az nem. – Én is változok. – egyre közeledett hozzám, majd a pillanat hevében kővé dermedtem, míg az ő feje már a vállamon pihent. Még erősebben éreztem a menta illatát, szinte magával húzott és elnyomott. Sosem volt még alkalmam ilyen közelről szemügyre venni. A vörös haja alól most nem kandikáltak ki a fekete hajszálak , tökéletes volt a festés. Rövid tincsek álltak ki az egyenesen álló hajzuhatagból, pár nappal ezelőtt rövidebbre vágatta. Eddig is láttam, csak valahogy nem került feldolgozásra az információ . Túlságosan elfoglalt a Nathaniel iránt érzett bűntudatom. – Azt hittem minden könnyedén megy majd.- folytatta a vállamba meredve. Az arcom pedig csak egyre vörösebb lett. – De nehéz téged elfelejteni.- forróság öntötte el a nyakamat, mintha ő is zavarban lenne, pedig olyan emberre ez nem jellemző , aki a nyílt utcán bújik oda valaki vállához.

-          Castiel…- próbáltam gyorsan elrendezni. Emberek járkáltak az utcán.

-          Te is változtál. –állapította meg, majd a vállamra fújta ki az elhasznált levegőt. Beleborzongtam.

-          Ezt meg hogy érted?

-          Mikor először találkoztunk, a fejemet tettem volna rá, hogy sok barátod van . Aztán mikor ideköltöztem észrevettem , hogy szinte senkit nem engedsz magadhoz közel.- nagy levegőt vett. Közben egy férfi haladt el mellettünk, aki azonnal meg is bámult . Nem csodáltam. Castiel és én közöttem több mint 10 cm különbség van , ezért egy kidőlni készülő fa képét festette le, az előttünk elhaladók számára. – Örültem neki. – nagyot dobbant a szívem és csak remélni tudtam , hogy nem hallja az egyre gyorsuló ütemet.

-          Örültél. –ismételtem lágy hangon.

-          Örültem. –erősített meg ő is. – De az egy hónap alatt , amíg nem láttalak szinte teljesen az ellenkezőjére fordult minden. – reflexből rá akartam kérdezni a kijelentésére, de igazából tudtam mit válaszolna. Az osztályomból elég sok emberrel jóba lettem . Megismertem Melody-t, Kent, Iris-t és Violát is. Sokat beszélgettem Lysanderrel és Nathaniel szerelmet vallott nekem. Mi ez, ha nem zsúfolt társadalmi élet. Nem is hasonlítható a régi “mindig egyedül vagyok ” Rachelhez.

-          Tudod…-de elakadt a szavam .

-          Ne erőltesd, tudom, hogy nincs erre most válaszod.- felemelte a fejét a vállamról , megfordult, majd sétálni kezdett.- Túl gyorsan zúdítottam rád. Nem várom el , hogy kész válasszal rendelkezz.

-          Pedig van. – futottam utána. Belekaroltam a hátába és folytattam .- Sok dolgot akarok tudni, a megváltozott Castielről. Azt akarom, hogy mindent mesélj el róla nekem .- a szavaim után következő hosszú csendet Castiel törte meg.

-          Ne beszélj rólam harmadik személyben.-tűrte fel az orrát.

-          Nah mi van , megjött a kedved? – kezdtem csipkelődni.

-          Még nem egészen. –vallotta be.

-          Akkor jobb ha meg se szólalsz. – intettem hallgatásra, majd megfogtam a kezét. Az arcom lángba borult, de úgy ragaszkodtam a vöröske kezeihez, mint kutyamama a kölykeihez. A kínos kézfogás mellé végül sétát is párosítottunk. Sosem értettem még az előtt, hogy hogy nem szégyenlenek az emberek kéz a kézben járni. Akkor megértettem. Castiel  ujjai körkörös mozgást végeztek a tenyerébe, ami olyan megnyugvást jelentett számomra , mint amikor még kicsi koromban a mamám mesét olvasott nekem.

 A csend sokáig tartott, de ez nem a semmit mondás csendje volt. Nem. Ez az új énjeink ismerkedése.

-          Castiel. –fordultam hozzá az ajtónk bejáratánál.

-          Igen ?-kérdezte szelíden.

-          Holnap megfestetem a hajam. Elkísérsz ?

-          Megfesteted?-nézett rám hitetlenkedve.- Na és az anyukád ?

-          Majd elintézem.- vigyorodtam rá.

-          Hát persze…a bajkeverő Gilmore. A kis Chel .- peccintette meg a homlokamat pimaszul elmosolyodva.

-          Chel ?- néztem rá furcsán . Így még soha senki nem hívott.

-          Mivel nem szereted a Rach-et, úgy döntöttem mást keresek. Ez megfelel ?-nézett rám felhúzott szemöldökkel.

-          Tökéletesen.-mosolyodtam el.   

-          Nah és milyen színre gondoltál ?