Egy net@ naplója

   Sziasztok, Hello, Jó napot!...Egyszóval üdvözök mindenkit.  Ma úgy döntöttem , ideje végre belevágni, a mára még cseppet sem jól átgondolt blogtörténetemnek.  Igazából  a most feltett rész két fejezet, de gondoltam  jó startolás, ha indulásból egy plusz fejezettel kezdek, plusz tudom, hogy mindenki (Nah jó biztosan nem mindenki, de én általában igen :P) a pasik miatt olvassa a blogokat, szóval  betettem ide a második fejezetet is, hogy ne legyen hiány pasikban sem. Jó szórakozást és ha úgy tartja kedvetek, kérlek jelezzétek  (akármilyen módon, persze olyannal amit én is tudok érzékelni :P) hogy milyen volt , hibákat, helysírási bakikat, rossz történetvezetés, vagy esetleg , hogy kimondottan tetszik a dolog :) Köszönöm mindenkinek, hogy elolvassa :D

      Egy net@ naplója

                                                           1.Az Isten háta mögött

            A nevem Rachel Gilmore. Van egy idegesítő bátyám, aki naphosszat bosszant és egy húgom, aki abban leli örömét, hogy a cuccaim közt matat. Na, persze nem hagyhatjuk ki a csupa szív és szeretet szüleimet sem. Emily az anyám, hogy úgy mondjam a férfi a háznál, és a szoknyát viselő Billi nevű apám, aki istenien főz. És ott van a még élő nagyi, akit viszont tilos beengedni a konyába, mert gyilkosággal vádolnának. Na meg a fél süket nagyapó, aki fehér szakála ellenére nem valami bölcs. Inkább az ellenkezője: felelőtlen, nagyképű, nőcsábász. Nem mintha olyan sok nő járna mostanság utána, de valaha nagy gavallér volt a hölgyek körében. De mit lehessen tenni... felette is eljárt az idő.

-Rachel, kész a  kaja. -szólt fel apám.

Kezet mostam, és leszaladtam a konyhába.

- Mondd, kicsim,hogy ment a suli? -kíváncsiskodott az angol szavak terén zseniális, bár a való életben roppant feledékeny anyám.

- Mama, ma szombat van, és a suli is véget ért egy  hete - mondtam neki fintorogva.

- Hát persze, csak tréfáltam. - mondta, hogy hatalmas baklövését valamennyire eltemesse .Persze messziről látszott, hogy halvány ibolyája sincs, hogy miért nincs iskola

- Ööö, kislányom, terveztetek valamit a barátaiddal a nyárra? - vágott bele apám a már-már anyám szemszögéből kínos párbeszédbe, ahogy az egy  rendes „feleséghez”  illett.

- Nincsenek barátaim. - mondtam, és felállni készültem, hogy fejezzük már be ezt a beszélgetést

- És miért nincsenek? -kíváncsiskodott apám, miközben olyan képet vágott, mint mikor Anna, a  kishúgom valami  rosszat csinált, majd el akarta rejteni.

- Mert nincs időm. - mostam le magamról a fura tekintetet.

- És miért nincs időd? - folytatta a már-már roppant idegesítő faggatást.

Rosszabb volt, mint egy rab kihallgatása.

- Mert minden időmet lefoglalja a naplóm írása. - fülentettem nagyot, merthogy olyan Isten nincs a horizonton, aki rá tudott volna venni arra, hogy a titkaimat egy buta füzetbe firkáljam.

- És milyen füzetbe írod?

Lassan jött ,hogy agyoncsapjam. Agyoncsapjam? Ne csapjam? Nagyon hajlok az elsőre, de milyen dolog megölni a saját apám? Főleg, hogy anyám főztjével nem sokáig húznám.

- A gépbe írom - magyaráztam.

- Ááá értem, akkor most lesz egy kis szabadidőd,hogy barátokat szerezz, és hogy egy kis füzetbe átírd ezeket a dolgokat.

Lekónyult a fejem. Na, jól átlátott a szitán.

- Miért  is? - pisolyogtam

- Mert elmegyünk. - mondta anyám.

- Oké, holnap elmegyek fagyizni a macskás lánnyal, csak ne fárasszatok ilyen hülyeségekkel! - nevetgéltem.

-Richel, hallottad? Elmegyünk. - mondták egyszerre.

- Na, persze, a mi családunk meg a nyaralás! - vicogtam, majd hirtelen a bátyám sétált le a lépcsőn, aki - megjegyzem, egy héten egyszer mos fogat, - feltette a nagy kérdést:

- Nem kéne az útra új fogkefe?

Ekkor rádöbbentem: a mi családunk, a világ lehető legszétszortabb családja, tényleg elutazik vakációzni. Ami egyenlő volt a véggel.

- Mondd, hogy tréfálsz, jó? - könyörögtem, de semmi.

- Rachel, ha tetszik, ha nem, elmegyünk meglátogatni a nagyiékat. ‒ mondta. Én ekkor alig tudtam megszólalni.

-Az Isten háta mögé akarsz elvinni vakációzni? Miért nem megyünk akkor inkább Hawaira?

- Rég nem látogattuk meg a nagyiékat. - érvelt anyám.

-Ádam? - néztem reménykedve a bátyámra, hátha meg tudja állítani ezt a felfordulást.

- Ne nézz már! Apáéktól kapok egy új kocsit, ha elmegyek, ráadásul Kitty is ott lesz.

A reményem szertefoszlott.

- Ti vesztek neki egy új kocsit? - kérdeztem felháborodva.

- Igen, mert a múltkor én törtem össze, csak nem mondtam meg neki. - sutyorgott a huncut apám, de a terve bevált.

Adam nem hogy nem száll szembe velük..., még tiszteli is őket.

- Akkor pakolás, kicsim, holnap indulunk. - parancsolt erélyesen.

- Hé, hisz csak most mondtátok el. - mondtam hangosan, bár a késői beavatást jól értettem, azért tettek így, hogy ne legyen időm bosszúhadjáratra, amitől majd meggondolják magukat. Indultam felfele, mert habár választ nem kaptam, jól tudtam, nem is fogok.

- Hé, Rach! Segítesz becsomagolni? - ugrott Anna a nyakamba.

- Persze, gyere! - habár nem volt nagy kedvem hozzá, mindig is szerettem vele tölteni az időt. Szerettem, hogy példakép voltam számára, és hogy észrevett, ami nem sok emberről mondható el. Hogy pontosítsak: rajta kívül senkiről.

Miután, felpakoltam a húgom össztotál rózsaszínruhás babáját, ami két bőröndöt töltött meg, ideje volt belehajigálni pár ruhát az én bőröndömbe is. Szó szerint belehajigálni, mivel nem szerettem pakolni, na meg nem tudtam, hogy mit vihetnék, így ami a  kezem ügyébe került azt bedobtam a bőröndbe vagy éppenséggel mellé.

- Hé, kölykök! Lefekvés! - ordított fel a bátyám, majd sunyin bejött.

- Te, Rach. - kezdte hízelgően.

- Mi van? - kérdeztem ridegen.

- Nem  tudnál kölcsön adni? Kéne a buliba -magyarázta.

- Dehogy adok, áruló! - kergettem ki a szobámból.

- Biztos? Visszaadom.

- Tűnés! -vágtam hozzá a párnám.

Másnap kora reggel keltünk. Megvolt a szokásos csevej, és még egyszer megkíséreltem eltéríteni őket az úttól, sikertelenül.

- Kislányom, gyere már! - szóltak rám, hogy induljak már. És akárhogyis tiltakoztam elkezdődött a családi vakációk.

Az autóban mindenki énekelt, és most először örültem, mikor kiszálltam a járgányból nagyiék háza előtt. Túlélem a  vakációt?

            Mikor, nagyiék észrevették, hogy megérkeztünk úgy ugrottak nekünk, mint egy pudli, aki rég elvesztett gazdáját találta meg.

- Kicsi, bogaram, hogy vagy?

És igen, már megint az idegesítő arcfogdosós művelet, miközben arról érdeklődik ,hogy hogy vagyok. Sosem fogom megszokni. Sajna ezzel az alkalommal még a körmét sem vágta le. Estére úgy néztem ki, mint akit megtépett egy majom. És, hogy őszinte legyek úgy is éreztem magam.

- Hé, Rachel! Nem ízlik a kaja? - kíváncsiskodott nagyi, mivel csak a tányérom szélét kapargattam.

- Ugyan már, nagyi, nagyon finom, csak nem vagyok éhes. - hazudtam.

Nagyon éhes voltam, de valahogy nem jött, hogy megegyem a zöld trutymót, amit előmbe tettek. Ha sürgősen nem veszem rá apát a főzésre, akkor étlen fogok halni, mivel a nagyi azalatt a három év alatt semmit nem tanult a főzéstudományról.

            Aznap este morcosan feküdtem le. Semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez. Egyetlen vigaszom az volt, hogy a nagyiék minden régi hangszeremet megőrizték. Köztük a gitárom, a dobom és a régi zongorám. Ha nem is voltam abban biztos, hogy túlélem, lelket öntött belém, hogy megint idegesíthetem anyát a dobszólókkal.

            Másnap reggel új lendülettel ébredtem. Készen álltam, hogy addig szekáljam Adamot, amíg, könyörögni kezd, hogy menjünk már haza. A haditerv egyszerű volt. Szétnézek az újonnan berendezett szobájában, mert az szent, hogy kapok valami terhelőt. Lehet az elcsórt pénz, a szomszéd lány egyik bugyija vagy egy koncertjegy, ahová titokban akar elmenni Kittyvel. Ha meg nem jön össze, jó kishúg módjára gyártok magam.

            Reggeli után, ami már ehetőbb volt,mivel nagypapi készítette, Adam sürgősen távozott. Mentem volna utána, hogy lám hova az a nagy sietség, de jobb dolgom is akadt. Fel kellet túrjam Adam büdös zoknival teli szobáját. Az én kis  bátyuskám egy valódi disznó. Volt ott egy csomó izzadt póló, egy rothadt törülköző, egy állatok által megrágott banán, de terhelő bizonyíték sehol. Se drog, se szájfény, se rúzsos gatya, csak egy csomó szemét. Csak nem lettél szent, bátyuskám? Nehéz volt, de el kellet hinnem, semmit nem találok...

            Az a nap is uncsi volt. És egy kis szenny nélkül, még állopást sem tudtam szervezni. Ennyi. Kész. Kaput! Ezennel, meg kell írnom a végrendeletem. Nem mintha bárkire is hagyhatnám a pénzem... nincs egy barátom sem. Na meg anyáék sem adnak túl nagy vagyont...

            Vége az álomnyár elméletnek, összetéphetem a lapot, melyen oly sok teendő állt: könyvet írni, barátokat szerezni, bandában játszani, megtanulni profin rajzolni, és még ki tudja, milyen sok marhaság. De mivel ebben az Isten háta mögötti faluban, nem lakik egy fiatalabb sem, áthúzhatom a terveim. Aghata, az általam ismert legfiatalabb, 52 éves... Ami talán megfordítva még nem is lenne olyan súlyos. De mivel a hölgyike erős ráncait kisimítani még vasalóval sem lehetett, így az is eldőlt, hogy ezt a számot nem fordíthatom meg. És hát már a humora sem a régi, ha egyáltalán valaha  is volt neki.

2.Őrület

            Elméltileg az unoka a nagyszüleitől kapja a legtöbb normális választ, döntést, tanácsot. És csodák csodájára: ebből 95% jó tanács, mely a kedves gyereket jó útra téríti. Na, hát az én családom a maradék 5 %. Ha nem akarsz valakit kinyírni mérgezett uborkával, akkor véletlenül se kérj tanácsot a nagyitól annak eltevésében. Ha mégis megteszed, akkor készülj a halálra. Az én családom egy rémálom.

            Hétfő reggel van, és én már egy hete itt  raboskodom ebben a házban, nincs mit tenni, elvesztem. A reggeli szokásosan szörnyű volt, de legalább nagyi mosolygott. Imádta, mikor a főztjét ettük. Mintha azt akarta volna mondani az a két csillogó szempár: ha ha ha  már  megint  a mérgezett kajámat eszitek. E kis eszmefejtés után nem tudtam több kókuszos rántottát legyúrni a torkomon. A kókusz miatt is nehézségeim támadtak, de akárhányszor is csak a nagyi szemébe néztem, meghűlt a vérem. A kókusz és az eper, tojás nélkül sem illetek számomra össze ,de összerántva már rémálmom volt, ezért lepődtem meg akkor ,mikor Adam jókedvűen evett , bár ‒ h jól belegondolok ‒ nem is csodálom, annyit fut Kitty után, hogy éhségében még az étel ízét sem érzi. Szerintem ha egy tál kukacot raknának elébe anélkül, hogy megmondanák, mi az, azt is rögtön megenné. Na, meg mi neki egy  kis kukac, miután a két hétig rothadó banánját is megette. Én roppant örültem neki, mivel készíthettem egy frusztráló képet, de azt nem hiszem, hogy a bogaraknak, amelyek a banánon tanyáztak, olyan jó érzés lett volna hirtelen Adam gyomrába végezni. Már a gondolatától is felfordul a gyomrom.

            Adam egy lehetetlen alak. Esküszöm, hazatértem első díjazott cselekedete az lesz, hogy agyoncsapom egy lámpával.

- Rach, látsz engem? - legyezett apám a szemem előtt.

- Hát, tudod, eddig még úgy ahogy elvoltam, de ha nem hagyod abba, akkor biztosan kivered a szemem - néztem rá gorombán.

- Khm... ma khm... bemegyünk khm.... a faluba szétnézni - vigyorgott rám apám, miután elköhögte a szörnyű hírt.

- Jó –vágtam rá.

- Tessék??? -nézett rám megkövülten.

- Ennyire zavar, hogy kedves akarok lenni? ‒ néztem rá.

- Neee... nem.

- Jó -, majd pár másodpercig bámultuk egymást.

- Indulunk? - kérdeztem végül.

- Nem eszel többet?

- Isten ments! - rápillantottam a nagyira, akinek kikerekedtek a szemei.  Azaz: Isten ments, hogy itt hagyjam - gyúrtam be a furcsaságot a szájamba. - Indulhatunk - mosolygtam apámra.

- Szia, anya.

- Légy jó, Adam!-köszönt el anyám.

- Szia, nagyi, áruló csak le ne bukj!-próbáltam bemocskolni, de apa nem figyelt.

            Jó ideig bóklásztunk a nagy köves semmin.

- Te, apa , hova is megyünk? - kérdeztem rá, hogy lám, egyáltalán tudja-e, merre megyünk.

- Az egyik régi barátomhoz.

Megcsóváltam a fejem

- Ne aggódj, tetszeni fog. Képzeld, van egy veled egyidős fia.

- Fantasztikus. - ráncoltam a szemöldököm.

- Csak annyira, mint a te szarkazmusod.

 Jól megnéztem. Na, nézd! Tanul az öreg.

- Klassz vagy apu. - nevetgéltem.

- Azt hiszem, ez a ház. - mutatott rá.

Most hadd, ne részletezzem, mi volt ott. Na jó, mégis. Úgy képzeljétek el, mint egy sivatagban a medencét. Hatalmas, csillog, és olyan, mint egy álom. Ez nem egy ház , hanem egy palota. Csodálatos kert, rengeteg terasz, és ember méretű sakktábla-figurákkal.

 Kerüljetek beljebb!  -szólalt meg egy férfihang az egyik teraszról.

- Kígyó! - ordított fel apám

- Szöcske!!! - kiáltott a mély hangú fickó, majd eltűnt az erkély ablaka mögött.

Könyörgöm, mi ez? Állatkert?

- Látod, Rach? Ő az én régi cimborám.

- Ja, látom.

            Jó három perc várakozás után a férfi futva kiért, és apámmal kezdett beszélgetni a régi szép időkről. Lassan, de biztosan bekísért minket egy szobába.

- Egy pillanat, csak előkerítem a fiam - mondta.

- Nem kell sietni, sőt az sem baj, ha nem találja meg. - vigyorogtam, míg apám rám nem nézett a gúnyos szemeivel.

            Vártunk, vártunk, vártunk és vártunk, de semmi. Lassan akartam tanácsolni apámnak, hogy menjünk, mikor meghallottuk ,hogy közelednek a szoba felé.

- Ő itt a fiam, Castiel. - mutatott rá a fiúra.

- Üdv. - tette a kezét a fejéhez.

-Valahogy úgy – bólogattam. Aztán kínos csend. Gondolom, az öregek tőlünk várták , hogy elkezdjünk csevegni.

- Fiam, menj, mutasd meg a lánynak a házat! - mondta Castiel apja.

- Gyere, te lány - mutatott felém.

Hé! Ennyi erővel mondhatta volna azt is, hogy ”Ide gyere, kutya!”

- Rachel. - mondtam neki, hogy lássa, nevem is van ám. Mekkora egy majom!

- Mindegy, csak gyere! - parancsolt rám.

- Hát persze. - mondtam gúnyosan.

- Itt vagyunk. -állt meg két perces menetelés után, egy ajtó előtt.

 -Mi ez ? - vizsgáltam a nagy kék, inkább kapura hasonlító bejáratot.

- A szobám.

- Aha. - bólogattam. De mit csináljak én a szobájában? Kössem fel magam? Esetleg keressek egy ásót, amivel eláshatom magam? Vagy nem is, inkább kiugrom az ablakon, jó magasan vagyunk, csak eltörik pár csontom.

- Na, hogy tetszik a kis szentélyem? - kérdezte nevetgélve. Bizonyára igen élvezte a pillanatnyi zavarom.

- Csodaszép, de most már mehetnénk? - kérdeztem

- Természetesen - még mosolygott egyet, aztán elindultunk, hogy bejárjuk azt a valóságos meseországot. Sokat mesélt még az apáink barátságáról. Végtére nem is annyira szörnyű ez a Castiel, mint amilyennek tűnt. Egész rendes fazon. És ha jobban belegondolok, elég magas, meg... szép fekete a haja és...

- Te, Rachel, jól vagy? - kérdezte

- Már hogy ne lennék? - ébredtem fel a kábulatból.

- Hát, nekem nem úgy tűnik, inkább olyan vagy, mint aki beverte a fejét - vihogott, és kitárta azt a gúnyos mosolyát. Inkább felejtsük el, amit mondtam, nem tévedtem az első benyomást illetően.

- Na, ide figyelj!!! - néztem a szemébe, vagyis mondjuk úgy, csak próbáltam, mivel enyhe komplikációk léptek fel a magasságomat illetően. Jóval alacsonyabb vagyok Eiffel tornyunknál.

- Te...te...te - erőlködtem, hogy szavakat találjak a viselkedésére.

- Aranyos vagy... - vigyorodott el.

- Hm? -néztem rá meglepődve, és kicsit melegem lett.

- ...mikor mérges vagy Yume.- “Yume”? az meg mi a bús.

- Mit jelent? - kérdeztem.

- Hercegnő! Elpirultál. - súgta a fülembe.

Ez valami tévedés.

- Én nem pirultam el!

- De igen.

- Tűnés, szatrkám! - löktem távolabb.

- Szóval “hercegnő”! Elég eredeti - mondtam.

- Kösz.

- Rach, drágám! -szólt apám. - Ideje hazamenni.

- Örömest. - néztem rá Castel-re

- Most haragszol? - szólt meglepetten.

- Haragosnak tűnök? - kérdeztem, majd lassan, és amennyire csak lehetett előkelően távoztam. Persze, csak akkor, ha az előkelőnek számít, hogy megbotlottam, és beleestem az egyetlen pocsolyába, ami az egész Földkerekségen volt.

Következő fejezet tartalmából: Lassan ideje haza indulni, vár ránk a Sweet Amoris...És Jézus Castiel vörösre festette a haját.

-Mondd Castiel minden oké?

-Gyerünk cica, elviszlek egy tök jó helyre.